..csend

Szergely

Az ember jobb esetben azzal azonosul, ami Élet. Akarva, akaratlanul. Jobb esetben!
Ám az Illúzióval nem tud jól lakni! Soha nem tud.

Egyszer azt mondtam, hogy a csupán egy pillanatnyi ideig adatott megélés is - még ha a legjobb is a világon - sokkal gyilkosabb tud lenni, mint az egy életen át tartó puszta belső vágyakozás. Mert a csupán egy lélegzetvételnyi ideig tartó öröm utáni semmi-állapot hihetetlenül felemésztő tud lenni és minden utána lévő pillanat veszteség. Míg a kizárólagos belső magánakvalóság nem okoz olyan pusztító fájdalmat. Pusztán csak örök éhséget.

Az álmodozó folyamatos éhségre van kárhoztatva. Milliónyi az oka ennek. De nem érdemes ebbe beleveszni. Nem az átláthatatlanság okán, hanem eleve nem a kigobozás a fontos.
Maradnak a pótcselekvések. Ezekről idővel vagy ideig-óráig el lehet hinni, hogy valósak, hogy számítanak. Bár végig sejteni lehet a sántaságot. De ha jól csinálja az ember, akkor egyik pótlás adja a kilincset a másiknak. Előfordulhat, hogy föl sem tűnik a pót-ság lét. Így megmarad egy olyan Illúzió, ami a jólakottság látszatát kelti. Kell a látszatnál több? Hát nem erről szól az élete sok embernek? Akik hatással vannak az élnivágyókra is?
A ember azzal azonosulhat(na) ami az Élet. De nem kell az Élet. Jobb a jólakottság Illúziójába mártott éhezés.

Az Illúzióban a pad kikopása tűnik föl. Az Életben a pad melege. Az egyik surlódást vizionál, míg a másik összerendeződést. Ellenérzet - Kölcsönösség. Szürkeség - Fény. Menekülés - Megérkezés.
A folyton becsukott szem nem látja a kezet. Kapálózva keresi a megszokást. De a megszokás a vízió gyermeke. Az élet pedig újat produkál. Az előreláthatatlanságában van a szépsége.

Kopott padhelyek - testmeleg egymásmelletiség. Csupa távoli, sosem találkozó világok ezek.

Mégis. Az ellentétes nézőpontokat vallók furcsa találkozása valós lehet. Igazából sose történhetne meg ilyen. A föltételezés is felfoghatatlan. Az Illúzió nem tud versenyre kelni az Élettel. A puha, arctalan teliholdas érintkezések így csak az álom és a csoda világát gazdagítják. Megnemtörténtség.

Úgy fúj a szél, hogy nem mozdul a levegő.

A szél

Irina

Akkor jöttem rá, hogy a padunk dimenziókapuként működik, mikor már itt éltem sok éve a
feleségedként.
Állandó boldogságban.
Egyszer elvágtam a kezem a konyhánkban, és ahogy csepegett a vérem, örvénybe került a tudatom.
Minden egyes cseppel egyre közelebb ahhoz a pillanathoz, mikor elhatároztuk itt maradunk. És akkor
vettem észre azt is, hogy a valami végtelen, nem emberi boldogságban létezünk.
Hazaértél és a kedvenc fenyőnk alatt találtál meg, nem értetted mi történhetett, mitől ennyire
szomorú a szemem. A fények is kezdtek átalakulni.
Nem mondtam semmit, te pedig nem kérdeztél, csak megfogtad a feléd nyújtott kezem és jöttél
utánam. Elég nehezen jutottunk el a padhoz, temérdek indát és bokrot kellett félrehajtani, mire újra
rátaláltunk.
Te pedig akkor jöttél rá, mikor megláttad és sírni kezdtél.
Eszünkbe jutott, hogy döntöttük el, egyre hosszabbra nyúlt szökdöséseink után, hogy maradunk, és
az is, hogy soha többet nem jövünk ide.
Annak, hogy újra itt állunk a répapucoló az oka. Vagy a madár, ami a konyhaablakból nézte, ahogy
pucolok. Vagy a szél.
A festék régen lekopott, már az sem látszik, hogy kiültünk rajta két helyet.
Lassan engeded el a kezem. Nem tudjuk, hogy ugyan úgy történik-e minden, mint régen, nem tudjuk,
ha visszamegyünk milyen időfolyammal utazunk. Nem tudunk semmit. De menni kell, ez kérdés
nélküli. Visszatarthatatlan, mint az érzéseink, amik hol egyikünknél, hol másikunknál keletkeznek, és
mint a pillanat, már a másikéjé is .
Mennünk kell. Most először nem tudom, melyikünk szülte ezt. Lehet, hogy a pad.
Emlékszem az elsőre, legboldogabb emlékeim egyike. Aranyszínű volt az első érkezéskor minden
odaát, és mikor visszajöttünk Te is sokáig az voltál. És a szívdobogásod, a csoda hangja.
Valamikor ez idő tájt kezdődtek az érzésátadások is, te féltél tőle, én pedig szégyeltem. Hogy nincs
több titok, minden világos. Minden látszik, mindent érzünk.
Leguggolok és azzal nyugtatom magamat, hogy himbálózok előre-hátra. Én nagyon félek, mert én
mindig félek. Először te változol szürkévé, rám mosolyogsz, tudom, hogy szeretsz, kimondhatatlanul
szeretsz, de itt nem maradhatunk többé. A könny az arcodról először a kedvenc zöld pulóvered ujjára
cseppen. A többit elfújja a szél. Még nem láttalak ennyire nyugodtnak, pedig milyen régóta
menekülünk. Emlékszel az első levelemre? Kinevettél, hogy olyan szavakat használok, amik nem is
léteznek.
Már hallom a zajt, ha nem ülünk le most azonnal, ránk omlik ez a világ is.
Már hallod te is, odalépsz hozzám, nyújtod a kezed, hogy álljak fel. Azt mondják a cseppek a
szemedben, higgyem el, a következőben is lehet hasonló boldogságunk.
Nem hiszem.

2

A zaj elviselhetetlen, nem akarok mozdulni, vissza akarok menni a kertbe, a tó mellé, a fák alá.
Az utolsó pillanatban rántasz fel és már kezdődik újra, pedig hányszor megfogadtuk, hogy vége.

Onnan tudom, hogy újra a Földön vagyok, hogy mindkét orrlukamon egyformán áramlik be a levegő.
Ezen nem gondolkozom, ez egy tény, zsigeri hovatartozás. A testemnek itt a legjobb. Minden sejtem
ujjong. A szememet még nem bírom kinyitni, a kezemmel már keresem a tiédet, de nincs ott ahol
szokott. Nem vagy ott ahol szoktál. Újra megtörtént. Ezért nem is nyitom ki a szemem, hogy meddig
marad csukva azt nem tudom, de gondolatban már írom is levelet.
Kedves Szergely!
Hát bazd meg, hogy nem hagytál ott, most itt vagyok nélküled. Újra. Te elhitted ugye, hogy ez csak
egyszer fordulhat elő, jöttél a kvantumfizikai faszságaiddal, hallottam!! hogy ezzel nyugtatod magad,
mikor már te is elbizonytalanodtál. Azt hiszem az után ájultam el. És akkor most hány életet leszünk
megint egymástól távol? Hányszor kell elhitettetnem magammal, hogy az örök hiány egy elfogadható
értékhatáron belüli érték? Legalább ne emlékeznék mindenre, az ajándék lenne, ha az utazás kiütné
az emlékezetet. Ha csak egy apró, de folyton maró érzésről kellene nem tudomást vennem…
Vajon életben vagy egyáltalán?
Vajon ha kinyitom a szemem, azt látom-e mint mikor legelőször becsuktam?
Merre lehetsz?