kávétószer

akác

..mondják invazív
mondja az az invazív faj, amelyik nem hogy a közvetlen környezetét, de szándékosan még saját magát is veszélyezteti

sakkmatt

mennyivel jobb lenne imígyen

A vihar most pihen. Nem akar, még is ezt teszi. Majdnem két napot töltött egy híres anticiklon tanítványaként az Ipoly völgyének majdminden zegzugában, szinte 10 percenként megjelenve és ott őgyelegve a hidegfrontban, hálásan a lehetőségért, hogy gyökeresen kicsavarhatott egy amúgy már korhadásnak indult majomkenyérfát és felkaphatott egy klasszicista stílusban épült ház tetejéből másfél négyzetmétnyi palát, amit kedve szerint a nem túl szimpatikus szomszéd 3 hónapos kabriójába ékelhetett nagy műgonddal, pusztán az irigység okán.
Most egyszerűen csak filozófikusan áll ahhoz a tényhez, hogy oszlóban van, és nincs igazán más dolga, csak meghullámoztatni egy-két bugyikkal megspékelt ruhaszárítót.

egyenlő

szeretet
= felületes és ideiglenes hiányérzetet kiváltó, újrahasznosítható használati eszköz
= teherként kezelt áldozatvállalás
= matériává silányult izé

Ez ma a tapasztalt való ..szerte-szana, amerre a szem ellát!

honnan a fenemód önérzet
mire fel a baromnagy büszkeség
mivégre az én-engem-nekem konoksága
meddig még az individualizmus
miért csak az önző, saját szemszög

miért van az, hogy EZT a valaki iránt kialakult érzést felülírja, felűlmúlja az egó
mi van ha az apa, az anya, a testvér, a gyermek, a barát, a kedves felé mondott szó, tett, grimasz, gondolat, érzés például nem helyes..rossz..gonosz..unalomból elcsépelt
mi van ha az apa, az anya, a testvér, a gyermek, a barát, a kedves egy fél óra múlva már nincs... egyszerűen már nem létezik...már nem mosolyog vissza..már nem érint meg többé
Akkor vajon mit mondunk? És főleg kinek? Akkor vajh miért akarjuk visszacsinálni és meg nem történtté tenni? Jaj, bárcsak! Miért akkor szólal meg a lelkiismeret? Miért akkor jut "eszünkbe" az érzés?

Miért nem lehet, akkor és ott, amikor és ahol, azt amit, annak akinek?!

mikor kell megélni a törődést?
hogyan?
meddig lehet halogatni?
mire kell várni?
majd egy óra múlva kell szeretni?
mennyi időre kell szeretni?
lehet szakaszolni?
beosztani?
vagy most épp nincs kedvem?
talán majd máskor? amikor már késő?

elszalasztás..elmulasztás..fel nem ismerés

nehéz folyamatosan, azonos lendülettel és elánnal, kitartó elszántsággal gyűrni ezt az érzést .. ez bitang munka
na, de mi tart vissza a háromigszámolásban, a mély levegővételben, az empátiában, a másik helyzetébe való belegondolásban...mi az akadály

Ha Jézus semmi mást nem tanított volna, csak azt, hogy szeress, és hogy az a legfontosabb dolog a föld kerekén, emberként még akkor is Ő lenne a legklasszabb lény

nehmen sie platz

Szergej:

rossz a kedv
illetve semmilyen, de az íze keserű
újabb mélypontját éli meg a magányom
csalódott vagyok .. általában is, de főleg magamban
se kutyám, se macskám...barátom sincs .. senkim sincs .. ez a száraz tény .. leírva nem olyan elkeserítő, mint megélve. Ezt nem választottam .. nem is akartam.

Ideig-óráig, hetekig-hónapokig találok magamnak magamról visszaigazolást .. tetteimre, gondolataimra, álmaimra, ötleteimre, érzéseimre .. de ez egy idő után kevéssé válik .. kevés a magamnak való megfelelés, kevés a magamnak való lét! Jövőképtelen! Munkáért, karrierért, hobbiért élni pótcselekvés. Hibáddzik az élet veleje, a lényeg, amiért érdemes megszületni és tartalmasan élni. Olyan ez, mintha csak fénnyel táplálkoznék .. eleinte persze jó .. felmelegít, D-vitamin, nyugtató, világos, de .. de csak ennyi, ezzel csak vegetálni lehet. Irtózatosan kevés.

Kimerültem.
Nincs kinek megosztani magam.
Nem tudok részesülni a másikból.

Alapvetően olyan vagyok, aki egészséges módon szeret a másiknak (kölcsönösen) megfelelni, kedvében járni .. közösen lenni egy! És szeretek visszaigazolást kapni ..jó-e az, amit csinálok?! ..elfogadható vagyok?! ..lehet-e ezt a tetőtől-talpig lévőt kedvelni?! ..szimpatikusak-e a gondolataim, érzéseim?! Évek óta nem volt ilyenben részem, ha volt is, talminak bizonyult .. és persze már egy kedves érintés is sohamegnemtörtént halucinációnak tűnik. Emlékekből élni ráadásul szánalmas is.

Még egy istentelen embernek, még egy legutolsó senkinek is megadatik egy barát, egy társ, egy család, egy gyermek.. Azt például fel sem tudom fogni - mert hihetelen, mert elérhetetlen - milyen lehet hallani: Apa! A világ legcsodálatosabb érzésében nem lesz részem soha, nyilvánvaló! Felfoghatatlanul borzasztó..

Elgondolkodtató, mitől vagyok én kevesebb még egy hitvány embernél is; mit csinálok rosszul, mit csinálok nem jól, hogyan változzam és mivé? Melyik részemmel van gond? Kívül? Belül? Mivel van a probléma? Hogy oldjam fel? Mit? Hol keressek? Kit keressek? Ne keressek? Várjak? Tapsra? Mire? Meddig?

Nyilván egyszer el kell fogadnom, hogy nekem ezt a lapot osztotta a jó Isten. Meghajolok..őszintén.
Reményhullámok néha megdobnak, de nem tudom, hogy nem önámítás-e ez. Önbecsapás?! Kínzás?!
De azt hiszem, tudok ezzel élni .. csak néha keseredem el. És mindig találok egy újabb pótcselekvést, amivel tovább tuszkolom magam előre.
Főnix lét. Időnként elégni rossz. Szerencsére gyors a láng.

Egy kicsit sajnálom, hogy nem vagyok együgyű, akinek nincs kialakult ideája a boldog életről .. kár, hogy nem kizárólag a fizikai világnak élek .. kár, hogy földhözragadt célok - munka, papír, hasonlók - elérése nem motiválnak annyira..
Mi a mércéje a jó életnek? A pénz!? A létbiztonság!? A munka!? ..kérdem, mert hogy mindenki ezt sugallja, mindenki ezen rugózik (bevallottan vagy nem tudatosan)

Olyan furcsa, hogy olyan szavak, mint a hűség, a szó legtisztább értelmében vett szeretet, az őszinte törődés vagy az elfogadás lópikulát sem érnek. Nem használják. Lecserélhető a másik, mint egy tárgy.

Elavult márkának érzem magam, abból is egy gyenge szérinak. Gyenge a brand. Még is fura, hogy a nálam silányabb, működésképtelennek tűnő cuccok a kelendők.
Brand a lelke mindennek.

Irina:

Balektáncos

vallássérült

az ateizmus az elmének az egyik legalacsonyabb működési szintje, színvonala és minősége, amely a lélek eredetét vonja kétségbe

a menthetetlen szentimentalitást és az ideologikus logikát időnkénti lustasággal és a dolgok föladásával pöpecül egyensúlyba lehet hozni

nem elengáns a nyakkendő