2020. május 19., kedd

..csend


Szergely

Az ember jobb esetben azzal azonosul, ami Élet. Akarva, akaratlanul. Jobb esetben!
Ám az Illúzióval nem tud jól lakni! Soha nem tud.

Egyszer azt mondtam, hogy a csupán egy pillanatnyi ideig adatott megélés is - még ha a legjobb is a világon - sokkal gyilkosabb tud lenni, mint az egy életen át tartó puszta belső vágyakozás. Mert a csupán egy lélegzetvételnyi ideig tartó öröm utáni semmi-állapot hihetetlenül felemésztő tud lenni és minden utána lévő pillanat veszteség. Míg a kizárólagos belső magánakvalóság nem okoz olyan pusztító fájdalmat. Pusztán csak örök éhséget.

Az álmodozó folyamatos éhségre van kárhoztatva. Milliónyi az oka ennek. De nem érdemes ebbe beleveszni. Nem az átláthatatlanság okán, hanem eleve nem a kigobozás a fontos.
Maradnak a pótcselekvések. Ezekről idővel vagy ideig-óráig el lehet hinni, hogy valósak, hogy számítanak. Bár végig sejteni lehet a sántaságot. De ha jól csinálja az ember, akkor egyik pótlás adja a kilincset a másiknak. Előfordulhat, hogy föl sem tűnik a pót-ság lét. Így megmarad egy olyan Illúzió, ami a jólakottság látszatát kelti. Kell a látszatnál több? Hát nem erről szól az élete sok embernek? Akik hatással vannak az élnivágyókra is?
A ember azzal azonosulhat(na) ami az Élet. De nem kell az Élet. Jobb a jólakottság Illúziójába mártott éhezés.

Az Illúzióban a pad kikopása tűnik föl. Az Életben a pad melege. Az egyik surlódást vizionál, míg a másik összerendeződést. Ellenérzet - Kölcsönösség. Szürkeség - Fény. Menekülés - Megérkezés.
A folyton becsukott szem nem látja a kezet. Kapálózva keresi a megszokást. De a megszokás a vízió gyermeke. Az élet pedig újat produkál. Az előreláthatatlanságában van a szépsége.

Kopott padhelyek - testmeleg egymásmelletiség. Csupa távoli, sosem találkozó világok ezek.

Mégis. Az ellentétes nézőpontokat vallók furcsa találkozása valós lehet. Igazából sose történhetne meg ilyen. A föltételezés is felfoghatatlan. Az Illúzió nem tud versenyre kelni az Élettel. A puha, arctalan teliholdas érintkezések így csak az álom és a csoda világát gazdagítják. Megnemtörténtség.

Úgy fúj a szél, hogy nem mozdul a levegő.

A szél

Irina

Akkor jöttem rá, hogy a padunk dimenziókapuként működik, mikor már itt éltem sok éve a
feleségedként.
Állandó boldogságban.
Egyszer elvágtam a kezem a konyhánkban, és ahogy csepegett a vérem, örvénybe került a tudatom.
Minden egyes cseppel egyre közelebb ahhoz a pillanathoz, mikor elhatároztuk itt maradunk. És akkor
vettem észre azt is, hogy a valami végtelen, nem emberi boldogságban létezünk.
Hazaértél és a kedvenc fenyőnk alatt találtál meg, nem értetted mi történhetett, mitől ennyire
szomorú a szemem. A fények is kezdtek átalakulni.
Nem mondtam semmit, te pedig nem kérdeztél, csak megfogtad a feléd nyújtott kezem és jöttél
utánam. Elég nehezen jutottunk el a padhoz, temérdek indát és bokrot kellett félrehajtani, mire újra
rátaláltunk.
Te pedig akkor jöttél rá, mikor megláttad és sírni kezdtél.
Eszünkbe jutott, hogy döntöttük el, egyre hosszabbra nyúlt szökdöséseink után, hogy maradunk, és
az is, hogy soha többet nem jövünk ide.
Annak, hogy újra itt állunk a répapucoló az oka. Vagy a madár, ami a konyhaablakból nézte, ahogy
pucolok. Vagy a szél.
A festék régen lekopott, már az sem látszik, hogy kiültünk rajta két helyet.
Lassan engeded el a kezem. Nem tudjuk, hogy ugyan úgy történik-e minden, mint régen, nem tudjuk,
ha visszamegyünk milyen időfolyammal utazunk. Nem tudunk semmit. De menni kell, ez kérdés
nélküli. Visszatarthatatlan, mint az érzéseink, amik hol egyikünknél, hol másikunknál keletkeznek, és
mint a pillanat, már a másikéjé is .
Mennünk kell. Most először nem tudom, melyikünk szülte ezt. Lehet, hogy a pad.
Emlékszem az elsőre, legboldogabb emlékeim egyike. Aranyszínű volt az első érkezéskor minden
odaát, és mikor visszajöttünk Te is sokáig az voltál. És a szívdobogásod, a csoda hangja.
Valamikor ez idő tájt kezdődtek az érzésátadások is, te féltél tőle, én pedig szégyeltem. Hogy nincs
több titok, minden világos. Minden látszik, mindent érzünk.
Leguggolok és azzal nyugtatom magamat, hogy himbálózok előre-hátra. Én nagyon félek, mert én
mindig félek. Először te változol szürkévé, rám mosolyogsz, tudom, hogy szeretsz, kimondhatatlanul
szeretsz, de itt nem maradhatunk többé. A könny az arcodról először a kedvenc zöld pulóvered ujjára
cseppen. A többit elfújja a szél. Még nem láttalak ennyire nyugodtnak, pedig milyen régóta
menekülünk. Emlékszel az első levelemre? Kinevettél, hogy olyan szavakat használok, amik nem is
léteznek.
Már hallom a zajt, ha nem ülünk le most azonnal, ránk omlik ez a világ is.
Már hallod te is, odalépsz hozzám, nyújtod a kezed, hogy álljak fel. Azt mondják a cseppek a
szemedben, higgyem el, a következőben is lehet hasonló boldogságunk.
Nem hiszem.

2

A zaj elviselhetetlen, nem akarok mozdulni, vissza akarok menni a kertbe, a tó mellé, a fák alá.
Az utolsó pillanatban rántasz fel és már kezdődik újra, pedig hányszor megfogadtuk, hogy vége.

Onnan tudom, hogy újra a Földön vagyok, hogy mindkét orrlukamon egyformán áramlik be a levegő.
Ezen nem gondolkozom, ez egy tény, zsigeri hovatartozás. A testemnek itt a legjobb. Minden sejtem
ujjong. A szememet még nem bírom kinyitni, a kezemmel már keresem a tiédet, de nincs ott ahol
szokott. Nem vagy ott ahol szoktál. Újra megtörtént. Ezért nem is nyitom ki a szemem, hogy meddig
marad csukva azt nem tudom, de gondolatban már írom is levelet.
Kedves Szergely!
Hát bazd meg, hogy nem hagytál ott, most itt vagyok nélküled. Újra. Te elhitted ugye, hogy ez csak
egyszer fordulhat elő, jöttél a kvantumfizikai faszságaiddal, hallottam!! hogy ezzel nyugtatod magad,
mikor már te is elbizonytalanodtál. Azt hiszem az után ájultam el. És akkor most hány életet leszünk
megint egymástól távol? Hányszor kell elhitettetnem magammal, hogy az örök hiány egy elfogadható
értékhatáron belüli érték? Legalább ne emlékeznék mindenre, az ajándék lenne, ha az utazás kiütné
az emlékezetet. Ha csak egy apró, de folyton maró érzésről kellene nem tudomást vennem…
Vajon életben vagy egyáltalán?
Vajon ha kinyitom a szemem, azt látom-e mint mikor legelőször becsuktam?
Merre lehetsz?

2020. január 20., hétfő

Summa


2020. január 16., csütörtök

Menedék

Szergej:

Van, hogy az ember a legártatlanabb pillanataiban, a legönzetlenebb érzéseivel is elviselhetetlen terheket tesz a másik vállára
Nem tudatos ez
Nem is szándékolt..
Maga az érzés őszinte és tiszta
De a váratlan vagy önfeled boldogság el tud vinni egy olyan irányába, ami picit önzőnek tűnhet
..amely elfedi azt, hogy a másik másképp viszonyul
Rossz, ha magamból kiindulva viszonyulok a másikhoz
Mert Ő nem Én. Miként Én sem vagyok a másik

A jól átélt és kimondott érzések ördögi módon nyomasztó teherré tudnak válni
A menedékből, a nyugodt megélésből így lesz ugyan az a gyötrő érzés, ami elől menekül a másik
Végül senki nem jár jól


Irina:

türelem kellett volna
és több figyelem
és kevesebb "te"
és csak hagyni és nem kimondani..
és Menedéknek maradni

2020. január 14., kedd

Újra ISZN







2020. január 3., péntek

szív-szó


Szergej:

Nagyon nehéz elengedni a "hiányzol" és a "szeretlek" szavakat
Folyton a szívben duruzsolnak
Azon a hangon, amin kimondattak
Lehetetlen feledni

Olyan, mintha azt kérnék, többé ne lélegezzek

Nem tudom, melyik nehezebb:
..nem kimondani vagy nem hallani többé?


Irina:

Nem figyeltél jó
De tudom, boldog voltál

2020. január 2., csütörtök

Falak


Szergej:

Falakat épít az álmodozó
Egyre inkább elhiszi: egy szív-embernek többnyire hálátlan vagy kivitelezhetetlen szerep jut az életben
Nem tud az ideális- vagy a megálmodott lény lenni
Ezért semmi esélye
Semmi esélye nincs boldognak lenni
Mások eljátszott és levetett lehetőségeit Neki kellene felülmúlni, kipótolni
"De én nem vagyok a másik" - könnyezi
Ő, "csak" ő! Kizárólag ő! Tisztán ő!
Hibái vannak, bűnei és botlásai, de talán azokkal is elfogadható. Talán.
De csak a hasonlító vagy pótló szerep jut Neki
Akit méricskélni lehet, kell
..ideig-óráig használni
Aztán mint a "nyilvánvalóan-nemlétező-idea" be nem teljesítőjét össze lehet gyűrni, akár magyarázat nélkül is
Elhajítani sem kell, csak hagyni a meggyűrt állapotában
Mit vétett? Csak elkezdte szeretni a nem tökéletest, a másmilyent.

Nem az egyformák egészítik ki egymást
Miként a mágnes sem ugyanazt a pólust vonzza

Ő nem lehet más csak egy garantáltan rosszul szereplő, megismerésre nem méltó, összegyűrt gombóc
Esély és bizonyítás nélküli állapot ez
"Úgy is kisimul majd idővel" - mondják a szuper filmek, reklámok, magazinok, a naívak úton-útfélen
Micsoda felelősségmentes alibi ez!
Az álmodozó persze gombóc marad
Mert az a valóság
A sebeket senki nem látja két gyűrődés között

Gyűrött falakat épít az álmodozó
Neki csak mellékszerep jut
.. Ő a kipróbálható
.. a lecserélhető

A szív-ember elköteleződik, ha megérintik két dobbanás között
Ez az érintés a legcsodálatosabb dolog, ami emberfiával történhet
Villámcsapás szerű
Még akkor is kötődik, ha tökéletlenséget tapasztal és hibák garmadát vagy bajokat és fájdalmakat
Sőt, ekkor erősödik, szorosabbá válik a kötelék
Mert magára ismer a törékenységben
Mert együtt akar érezni
Mert a két gyönge együtt mindent elvisel
A szeretet már csak ilyen természetű
Csak ilyen! Nem önmagáért való! A másikért való!
De az "én-világban" és a "most-rögtön-világban" semmi esélye nincs az álmodozónak
Semmi!
Bizonyításra sincs lehetőség

Egy ősz Bölcs azt kívánta az elkövetkező idők megélőinek a türelem mellé:
legyen jóval kevesebb az "én" és sokkal több a "mi"..


Irina:

Ne csak magaddal törődj!
Itt vagyok én is, hééééééé..
Fontold meg az utolsó gondolatod!



Mintha


Szergej:

Nem működik jól a fejem
Előfordul, hogy nem jönnek elő nevek
Ilyenkor hosszasan tudok tépelődni
Két kézzel fogom, mintha az segítene
..és ismételgetem: naaaa, naaaaaa
Miként az épp helytálló szavak dolgában is hadilábon állok olykor
Érthetetlen
Pedig tudom, hogy ott vannak
Én tettem oda őket
Hogy pontosan hová, nem tudom, de oda

Csak egy tökéletes van ott

Ő a legfontosabb
A megléte nem is az én érdemem
Kaptam őt
A végtelenből, annak a legmélyéről is bármikor előjön
Tiszta, gyönyörű, valóságos
Mintha újból és újból átélném őt
De nem élem
Csak a fele rész van meg hozzá

A "mintha" az egyik legkegyetlenebb szó a világon
Hihetetlenül fájdalmas
Viszonzatlanságot ígér
Szétszakít minden alkalommal

Jó Egésznek és Teljesnek lenni
De ez egyedül sosem lehetséges


Irina:

Az egészhez Te is kellettél volna
..és nem Csak Te!

2020. január 1., szerda

Végtelen


Szergej:

Amikor az ember végre megtapasztalja életének legcsodálatosabb történését, akkor megpördül a világ minden irányban
Szinte beleszédül
Nem biztos, hogy rögtön tudatosul, mit kapott az élettől
Mert nehéz elhinni
Olyan nehéz elhinni a csodát!!!
"velem nem történhet ilyen jó"
Végül azért ennek az igazi boldogságnak minden egyes mozzanata megmarad
Örökre
Nagyon mélyen bevésődik
Mindig lesz valami, ami visszaidézi:
tárgyak, helyek, városok, fotók, mozdulatok, egyedi gesztusok és szavak, illat, mosoly, ajándék..
Milliószor előjön minden
Főleg akaratlanul
Az ezer éven keresztül érintő finom száj íze is
Abban az ízben végtelenné vált minden
Még most is érzem
Olyan sokáig tartottak azok a percek
Talán a világ is lelassult
Világ a világban

Hogyan lehet ezt elengedni?


Irina:

Igen, ott voltam én is..

2019. december 29., vasárnap

Summa


Szergej:

Furcsa év volt..
Sokáig szótlan.
De mindenféleképp az eddigi leghektikusabb.
Magasságok és mélységek.
Az ember persze a jóra emlékszik inkább.
A legfontosabb az volt, hogy újra megtapasztaltam egy érzést, ami olyan régen volt, hogy talán igaz sem volt.
De csak szemhunyásnyi időre.
Ez az érzés a sok szörnyűség közepette maga volt az Élet.
Végre éltem!
Eleinte el sem hittem. Csodának éltem meg. Mert az volt. Egy álom.

A földkerekség legszebb Valósága idézte ezt elő.

Sosem felejtem!
Milyen hihetetlen! Az olyan kis nüanszok, mint a szükség és fontosság érzése az égbe repítik az ember fiát, aki rögtön értelmet lát, jövőt, terveket, reményt, boldogságot.
Teljességet.
Talán sosem éreztem még ilyet. Ilyen intenzíven. Ilyen szájharapósan.
Őszintének tűnt.

Mekkora fájdalmak bújnak meg a múlt idő "t" jelében!
Szinte elviselhetetlen.
Az égből a föld alá.


Irina:

Köszönöm a szemhunyást!
Fontos voltál!