Ne lógjon ferdén a kép

Galériás vagyok. Jó pár kiállítás van már a hátam mögött. Ennek okán az elgondolásom általában egy kiállításról természetesen létezik és elég határozott.

Amikor hozzálátok a művek kihelyezéséhez, mindig a szemem előtt lebeg egy tökéletesen jó gondolat, amit volt szerencsém eltanulni, attól, aki mellet ezt a szép szakmát magamba szívtam. Őszinte hála Csemniczky Zoltánnak. Ez a rövid, de velős mondat így szól: A kiállítás (csak úgy mint egy mű) komplex kommunikáció. Egy alkotás - legyen az fotó, kisplasztika, festmény, stb. - legtöbbször gondosan megtervezett, megkomponált vagy tartalmában kitalált valami, ami szándékosan vagy sem, de kommunikál az arra érdemessel: van mondanivalója, koncepciója, mögöttes tartalma, ördög tudja mije; érzéseket kelt, megérinti a lelket.. A lényeg, hogy a mű egy kerek, egész történet, az alkotója szándéka szerint. Nos, ettől maga a kiállítás sem különbözik. Elemeit - a műveket - egy kerek egészként kell értelmezni: egy komplex kommunikációként. Ahol mindennek meg van a helye: kronológia, textúra, színek, történet, téma, és sokáig sorolni lehetne, mi szerint.. Annyi a veszélye a kiállításszervezésnek - más mellett - hogy itt a galériás penge élen táncol: más műveit rendezi olyan módon, hogy az alkotó szándékait nem sértheti, a művet nem hozhatja olyan helyzetbe, hogy annak jelentése módosul, megsemmisül, jelentéktelenné válik, például két, valamilyen okból össze nem illő kép egymás mellé helyezve kioltja egymást, megsemmisül.

Szerintem nagyon kifinomult és összetett szakma a galériásé. Ez nem mindenkinek evidens. Jó néhány helyen tapasztaltam ezt. Például legutóbb egy jó barátom kiállítása úgy lett installálva, hogy mikor a galériába értünk, az előző anyag még a falon volt, és körülbelül 15 perc alatt lett kirakva az új a meglévő szögekre. Én csak pislogni tudtam. Nem hittem a szememnek.

Egy galériás magáévá kell hogy tegye az alkotónak a művein keresztül kifejezett gondolatait, amik lehet, hogy nehezen jönnek elő, de kivétel nélkül mindig van fogódzó, el lehet indulni. Ez egy alapos és sokrétű szellemi feladat. Fogékonynak kell lenni akár a mélyen absztrakt gondolatokra is. Nálam előfordult már többször is, hogy napokig ültem a kiterített festmények között és szemlélődtem. Volt, hogy mindezt az alkotó társaságában tettem. Plusz talán még bor is volt a közelben! :) Kellett az idő, hogy minden a helyére kerüljön. Mint ahogyan egy elkészült jó fotón az arányok, színek, minták, alakok, foltok pont ott vannak, ahol lenniük kell, ugyan így van ez a kiállítással is. Ide értem még a művek közötti távolságot is akár, vagy azt a bagatelnek tűnő dolgot is, hogy ne lógjon ferdén egy kép!

Én nem állítom, hogy mindent tudok. Sok mindent még nem volt szerencsém gyakorlatban kipróbálni: például fényekről (mikor-milyen, hideg-meleg) még nincs tapasztalatom. Igyekszem sok kiállításra elmenni. Az ott látottak és tapasztaltak alapján merek véleményt formálni. Sajnos volt, hogy az esetlegesség vagy nemtörődömség, illetve a művek öncélú megerőszakolása volt az, amit  láttam. Aztán meglehet, hogy én veszem túl komolyan. De ha ez így van akkor gyakorlatilag nem kell szakmáról és szakmaiasságról beszélni. És akkor mindenki azt csinál, amit csak az adott pillanat hóbortja megkíván. De nyilván ez nem jó út. Se a művésznek, se a műnek, se a galériásnak, a nyomorult kívülálló-befogadóról már szó se essék.