mezítláb pengeélen

Szergej:

Egy ideje átcsúsztam az éjszakákba. A hajnalokba.
Nincsen semmi logikusnak tűnő magyarázatom.
Hacsak az nem, hogy a nappalok nem érdekelnek.
Feszültté tesznek és az bizony nem jó senkinek.
Napközben teszem a dologom és semmi több.

Este.
Sötétség.
Egyedül(iség).
Magammal magamnak.
A csöndben végre követhetővé válnak a nappal összekuszálódott és begyűjtött gondolataim. (néha kattan egyet a radiátor)
Persze ennek ára van.
Nem alszom.
Majd egyszer, egyhuzamban 20 évet. Nem akarok elfecsérelni egyetlen egy gondolatfoszlányt sem, még ha rossz is. Most nem. Mert most csak ezek vannak ...
(Csak rá ne jöjjek, hogy nincs semmi értelme az egésznek, vagy ha van is, de nem így, vagy mittudomén)
... viszont néha olyan sokan vannak, hogy túlcsordulnak. És nincs plusz tárhelyem. Ezért át kell élnem őket.

Reakció. Nem tudatos.
Van, hogy nappal azt "játszom" vagy azt veszem észre (nem is tudom), hogy álmodom. Főleg gyaloglás közben.
Sokat sétálok. Mindenhova a lábam visz. A legtávolabbi helyekre is.
És persze követ a zene.
Igen, a zene teszi mindezt velem. Tudom. Talán. Nem, nem tudom. De nem kockáztatok meg egy elvonási tünetet! Mert ez így most tetszik. Azért tetszik, mert ilyenkor kikapcsolom a környezetem, azt a nyumorult és tehetetlen közeget, ami körülvesz.
Megfigyeltem már jónéhányszor, hogy nem tudom visszaidézni például a hazafelé tartó utat. Az első lépés és a otthoni zár hangja között néha elvesznek a többszázszor megtett út képei. A rutin visz. És ez megengedi nekem azt a luxust, hogy gondolatban máshol járjak! És bizony az sokkal élettelibb és boldogabb.
Csak tudni kell, hol a határ.
De most még azt sem akarom.
(Je veux de l'amour, de la joie, de la bonne humeur)

Irina:

Nem adok hangot. Se jelet.
Nem álmodom, nem vagyok ébren.
Tudom, hogy vagyok. De nem tudatom.
Lélegzem. És rejtőzködöm.
Néha kérdeznék, de nem várok választ.
Ha szólnak, nem felelek.
Messze vagyok és úgy tűnik egy darabig nem fog változni semmi.