me myself and i

Szergej:
Az év végéhez közeledve egyre többet gondolok vissza arra, mi minden történt velem ezidáig. Ez az agyalás, de legyen inkább számvetés, ami elvileg minden évben ilyen tájban jelentkezik az ember fiánál, most valahogy sokkal erősebb. Egy összegzésszerű valami kellős közepén vagyok, annak is a legalsó bugyrában. De a végkövetkeztetésnek egyenlőre a esélyét sem látom. Lesz? Kell, hogy legyen? ...
(a kérdés jóval több, mint a válasz ... ja és persze azt is magamnak kell megadnom)
Ez az év egyébként is egy fordulópont volt az életemben ... nem 180 fokos, nem hátraarc, inkább egy másik dimenzió vagy a tök tudja mi, de semmiképp' nem szándékos vagy tervezett. Az a bizonyos április 15-e teljesen megváltoztatta az életem, az elképzeléseim a jövőt illetően ... mmm ... gyakorlatilag megsemmisítette azt egyetlen indoklásnélküli befejezőszóval ... szertefoszlatta azt az álmot, amire mindig is vágytam, aminek a legvége reménytelenül regénybeli, de végletekig vállalható: kandalló, tűz, hintaszék, "kéz a kézben" ... (született szentimentális barom)
Szőnyeg kihúz ... snitt ... kikapcs ... viszhall ... end ... armageddon ... k.o.
Nem álltam fel, de a stabil "négykézláb" ma már meg van, sőt több is. És így mégiscsak lehet közlekedni! Maximum részegnek néznek. Megmaradok. Ekkora pofont még soha nem éltem át, de úgy látszik ennek is be kellett következni ... okkal. Persze a kiütés pillanatában és közvetlenül utána nem hittem volna, hogy majd valamikor ilyen lelki nyugalommal tudok visszapislogni, mint most. Hát igen, a sokat emlegetett idő ... Bár az érzés még keményen balközépmellkastájéki, de szépen lassan vándorol felfelé a szürkeállományba emlék gyanánt. (jó lenne legyinteni, de majd annak is eljön az ideje ... mondjuk most ... hagyjuk). Emlékszem a legelején szinte csak percről percre léteztem, kerestem a kis kapaszkodókat, amik egyenlőre csak szinten tartottak ... most meg már ... háháá. Gyere világ, bekajákkal!
Néha irigylem a "harcostársam", aki a maga (látszólag) tökéletesen érzéketlen  módján  úgy tudja kezelni a felépített kis világát, hogy gyakorlatilag a libidóján kívül nem ismer más mozgatóerőt. De igazából még sem irigylem, és valójában az Ő és a hozzá hasonlók mentalitása világít rá arra, hogy mégiscsak jól vagyok felépítve emoció terén. Kell az ábránd kergetés, kell az illúzió és a délibáb, kell a ragaszkodás és az érzelmi kötelék, még ha a végén ki is derül, hogy tévedés ... kell merni vállalni és kockáztatni, mégha a csalódás lehetősége fenn is áll ... mert kell az az érzés, hogy ne egy legyél a sokból, hanem az egyetlen, kell - ha csak egy pillanatig is - a nélkülözhetetlenség érzése. És akkor még az anyagisult dolgok és az azokból származó gondok sem számítanak döntően.
Nem mellesleg jó ha az ember a hibái mellett az értékeit is képes felfedezni, ha kell újra és újra, mert azok a sanyarú időkben ha lassan is, de segítenek kikecmeregni a kátyúból, felkelni a zuhanástól porrázúzott betonról még ha mocskos pofával is. A hibák felismerése pedig kordában tartja az egót (hááát ... legalábbis jól hangzik)
A harmónia kezd kialakulni bennem ... legalábbis most ezt érzem.
Jó kapaszkodóim vannak ... lettek. Igazából mindig is megvoltak, csak sokszor becsukott szemmel toporogtam, meg rossz helyen keresgéltem.
Szóval összegzés.
Egyenlőre mozaikok. Kicsik, nagyok, élesek, tompák. Nem álltak még össze teljesen...a régi, kiegyensúlyozott önmagamhoz képest legalábbis. És amíg ez így van, addig konklúzió sincs. Vagy ez már az?!
Viszont optimista vagyok.
Sokat várok 2012-től.
És magamtól. Főleg magamtól.

Irina:
Eltört a kezem.
De ennek így kellett történnie.