nosztalgia

Önélet (2006 áprilisából)

79 óta vagyok tagja annak a mindösszesen hat és fél milliárd egyedet számláló humán-szaporulatnak, amely szinte kezdettől fogva és elkötelezetten a saját bioszférájának elpusztítását tűzte ki célul. Azóta folyamatos a klikkesedésem.

Életem legelső, fennmaradt vizuális élménye egy sünmalacban öltött testet óvodai szimbólum gyanánt. Sokak szerint eme jel és ennek állítólagos jelentéstartalma végig kíséri az embert egész életén át. Ha ez igaz, akkor Klári néni és Szilvi néni amolyan modernkori sámánok, akik apró, elsőre értelmezhetetlen „kávézacc-technikával” érzékeltetik a megbélyegzett személlyel a jövendőt. Na, de mit is?!
Eme korszakom meghatározó momentuma még egy kellőképp kidolgozott és elhelyezett jobb-csapott csoporttársam gyomortájékán! Viszont szépen énekeltem a ballagáson!

Öntudatraébredésem igencsak elhúzódott. Mindezt annak tudom be, hogy szócializmus utolsó (?) hullámai alaposan megnyaldosták zsenge gyermekkorom fjordjait. Miképp undorodva gyűjtögettem a verescsillagot a Dózsa György úti általános iskola udvarán néhány hátbaveregetésért (így utólag bánom, hogy nem készült látlelet), úgy síppal-dobbal-nádihegedűvel feszengve szavaltam azt a bizonyos tizenkét szentenciát véres lobogónk és aktuális cáratyuskáink színe és java előtt. A javunkat akarták! Megkapták! (megkapták-megkapják-meg fogják kapni)

Később üzleti ambíciókkal felvértezve mandátumot szereztem a helyi business-highschool intézményrendszerébe, melyet végül kisebb-nagyobb zökkenőkkel, de gyakorlatilag – eredményesen befejeztem. Az elmélet tekintetében sikerült alaposan magamba szívni a dialektikus materializmus nagy THC tartalmú füstjét, fel is köhögtem egy nagy gombóc macskaszőrt! Mindezekkel szembesülve elindultam az ellenkező irányba, mint ahogyan ezt személyes attitűdöm is megkívánta.

Szolgálati múltam a kiképzőtisztemmel történő hadakozások közepette a kultúra irányába orientált. Amit azóta sem bántam meg, sőt mi több, életem meghatározója lett! Lassan írom: a kágébé ellen dolgoztam!

Ezután jött a portaszolgálat-technika: az aula végén, balra!! Úgy érzem ez már profin megy! Egy fősuli kellet hozzá! Igen-megcsináltam (a szlogent pesten találtam egy nagy kupac kutyaszar alatt!)

A kezdetben erőteljesen ápolt testkultúrám folyamatos leépülése ma már ott tart, hogy egy atlétikai verseny megtekintése is igen komoly izomlázat redukál a végtagjaimban, ám bár pavlovi reflex-el nem lehet jól lakni! Annak idején nem vetettem meg a focit, a talajtornát, miképp a futást sem, ami azonban a mai fizikumomon már kevésbé fedezhető fel. Talán csak imitt-amott, amolyan hungarikum gyanánt.

Mostanság agitálok, várostdíszítek, pillanatrögzítek, próbáranemjárok, iszok mindent, alszok álmokat, népeket nevelek..ecetetrá.

A balkáni mivoltomat levetkőzve ma már ott tartok, hogy a létre való rácsodálkozásnak és a lét-megismerés korlátainak kettős dilemmáját gondolati absztrakciókkal oldom fel. A tartalom komplexitását szolgálja mindez, bár igazi jellemzője mégis a fluktuáció. A megismerés során szemlélt jelenségek totális birtokba vétele a célom, bár nem kívánom magam megmenteni az égi-földi horizont csalóka bizonyosságaitól. Mint egy prizma magamba gyűjtöm a lét felfogására ingerlő impulzusokat, a jelenségek transzcendens összefüggéseit kutató végtelen kíváncsiságot és a meditatív szellemi alapállást.