muníció

Újra írok.
Mert, hogy régebben írtam.

4 éve, illetve most már 5.
Súlyos 5 év volt.
Elképesztően.
Legalábbis abban az értelemben, hogy ezt a lezárt korszakot igen nehéz feldolgozni.
Életem végéig cipelni fogom. Tudom.

…
…
…

Sokszor elgondolkodom azon, hogy kellett-e ez nekem?!
A legnagyobb fájdalom ellenére is azt mondom: igen. Az öt év minden egyes porcikája, íze, illata.

Elvesztegetett idő volt?!
Nem jó kifejezés, de bizonyos szempontból mégiscsak helytálló, legalábbis ami a barátokat, az írást vagy a festést illeti. Egy kicsit falak közé voltam szorítva, feladva sok mindent. De saját döntés volt.

Elveszett jövőm lett/van?!
Igen.
A Mindent elveszíteni... .... .... ...nem lehet jól leírni.

Jövő?
Kérdőjelek! (apró, bagatell...de jelek)

Viszont az is kérdés, hogy megérdemeltem-e a csodát?
Persze ez költői.

De hogy most mégis itt vagyok, az jó.
Kellett egy kis idő és főleg inspiráció. Nem is csekély!
Annak nagyon örülök, hogy valamilyen úton-módon, de időközönként mindig megtalál egy megfogalmazhatatlanul érdekes lélek, aki iszonyú módon tud motiválni engem, akiből árad, zúdul, tajtékzik az energia, az optimizmus és bölcsesség felém és még csak messzire sem kell mennem.

Kössz, kössz, kössz!

Vajon az életében mindenki megtapasztal hasonlókat, mind a hét milliárd?
Vagy sokan csak elmennek mellette, vagy meg sem adatik ez a hasznosnak tűnő valamicsodaság?

Nekem mindenesetre jót tesz ez az ihletettségből fakadó (külső) terelgetettség érzés…talán így visszatalálok önmagamhoz, bár azért még erősek a kétségeim. Hiszen nincsen célom az írással. Ez most emocionális muníció valamihez, amiről még nem tudom, hogy mi.

De talán el sem tűntem magam elől!
Paradox. De azt szeretem.

Újra írok.
Mert, hogy régebben írtam.